Csendőrsorsok

Nagyapám emlékére

Édesapám Németh Csaba- aki 2016. november 16-án örökre lehunyta a szemét- hagyatéka között találtam meg Nagyapám relikviáit: képeket, dokumentumokat az ő csendőr múltjáról. Különleges kincs ez számomra annak tudatában, hogy kitelepítésükkor mindenüket elvettek, megsemmisítettek, a most megtalált holmikat annak idején rokonoktól, barátoktól kapták vissza, akik elrejtették azokat.

Nagyapám, Németh Ferenc 1904. március 14. napján született a Vas megyei Káldon, földműves család egyik gyermekeként. A 4 testvér közül egyedül Nagyapám volt az, aki kilépve a földműves életből a csendőrséget választotta hivatásul.
1924- től 1945. április 5-ig volt állományban. 1937. július 25. napján, mint Magyar Királyi Csendőr Törzsőrmester vette feleségül Nagyanyámat, nemes Baka Annuskát, akivel haláláig hűségben és egységben éltek jóban és sajnos igazán rosszban, de annál nagyobb szeretetben. Házasságukból egy gyermek született 1941. február 15. napján, Keszthelyen- Édesapám.

Nagyapám állomáshelyei: Lenti, Csesztreg, Keszthely, Pókaszepetk, Zalabaksa, Erdély: Szilágy megye.

Leszereléskor Magyar Királyi Csendőr Főtörzsőrmesteri rendfokozatban volt.

Édesapámat és apai nagyszüleimet nagyapám „csendőrsége” és nagyanyám „kulák” és nemes mivolta miatt 1950.06.23- 1953.10.18 között (1213 napig) a hortobágyi, Tiszafüred- Kócspuszta- i táborba voltak kitelepítve, személyes szabadságot korlátozó intézkedés hatálya alatt álltak. Mindenüket elvették, mindenüket megsemmisítették.
Szabadulásuk után a család ideiglenesen szétszakadt (nem élhettek egy helyen).
A szabályokat áthágva először Zalaegerszegre mentek, ahol Nagyapám az akkori Betonútépítő Vállalatnál volt segédmunkás. A rendőrség azonban hamar megneszelte, hogy szabályellenesen együtt van a család, így tovább kellett állniuk. Ekkor Édesapám az anyai rokonokhoz került, Nagyanyám Zalabaksára, Nagyapám Pórszombatra, ahol téglagyári segédmunkás és faköbölő lett. A téglagyár megszűnte után a Vindornyaszőlős-i tőzegbányában talált munkát, ahol eleinte segédmunkás volt, később a szép írása, intelligenciája és szorgalma miatt irodára kerülhetett. Nyugdíjazásáig itt dolgozott. Eközben Nagyanyám utánajárásának köszönhetően hozzájutottak a keszthelyi házhoz. Vindornyaszőlősről egy idő után már oda járhatott haza, ahol legalább már feleségével együtt élhetett.
Édesapám azonban ekkor már nem költözött hozzájuk, mert tanulmányai és munkája Zalaegerszeghez kötötte. Jóllehet Nagyapám munkalehetőségei nagyon távol álltak a tudásától, képességeitől, mindezt azonban Édesapám elmondása szerint mindvégig tartással és méltósággal viselte. Szorgalmát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nyugdíj mellett is munkát vállat, díjbeszedő lett, hogy megalázóan kevés nyugdíjukat kiegészítse.

Az együtt átélt, majd a kényszerből külön töltött évek okozta a törés és szomorúság, a hátrányos megkülönböztetés mindannyiuk életére kihatott. Osztályellenességre jellemzően Édesapám sem tanulhatta vágyott szakmáját, helyette eleinte ő is szakmunkás pályára került, majd szorgalmának, tudásának és kitartásának köszönhetően egyre több mindent elért. Nagyobb vezető pozíciót azonban származása, hátrányos megkülönböztetése miatt soha nem tölthetett be, igaz ez annak is köszönhető, hogy sem ő, sem Nagyszüleim soha nem voltak semmilyen pártnak a tagjai.

Családon belül nem eshetett szó sem a kitelepítésről, sem a csendőrségről, ez oly annyira beléjük ívódott, hogy az családunkban is csak érintőlegesen volt téma. Talán ha megélte volna Nagyapám a rendszerváltást, akkor beszélt volna? Mesélt volna a múltjáról? Olyannyira beléjük ívódott, hogy Édesapám a rendszerváltás után is csak érintőlegesen említette, kifelé bizalmatlan, zárkózott volt, de amit ritkán nekünk mesélt a Nagyapámról, abból áradt a szeretet, az elismerés és a büszkeség.

Nagyapám nagyon családcentrikus, segítőkész és igazságszerető ember volt. Erről Édesanyám sokat mesélt, akivel legendásan jó volt a kapcsolata, leányaként szerette, szinte egymás cinkosai voltak. A múltról azonban neki sem beszélt soha. Nagyapámnak egy kívánsága volt: csak legyen egy csillogó szemű, szöszi, lány unokája is. 1979. június 12-én beteljesült a vágya, én voltam számára a legkedvesebb. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a Bátyámat ne szerette volna! A Bátyám sokat örökölt Nagyapám és Édesapám igazságérzetéből, szorgalmából. Keszthelyen sokat voltunk a Nagyszüleimnél, Nagyapám állandóan vitt bennünket a Balatonhoz fürdeni, korcsolyázni, sétálni. Minden alkalommal megvolt a menetrend: fürdés vagy korcsolyázás után a szülők és Nagyapám kávét ittak, mi pedig fagyit vagy süteményt kaptunk. Számos családi történet szól arról, hogy én mindig Nagyapám mellett voltam, hol a kezét fogtam, hol a nyakában ültem, és tágra nyílt szemekkel ittam szavait. Sajnos Nagyapám nagyon hamar, 1981. február 17-én elhunyt. Kicsi gyermek voltam, mikor elvesztettük őt, emlékeim sajnos nem maradtak meg. Csak a családi elbeszélések és fotók mutatják, milyen szoros is volt a kapcsolat közöttünk. Nagyanyám sajnos belerokkant Nagyapám elvesztésébe, többé nem mesélt a Nagyapámról, csak annyit, hogy nagyon jó és becsületes ember volt. Tőle 1995. április 1-én búcsúztunk.
A családunk soha nem volt anyagilag gazdag, mindenünkért többszörösen meg kellett, és a mai napig meg kell küzdenünk. Mégis gazdagabbnak érzem magamat, hogy a mi családunknak van történelme, becsülete, mely minden anyagi jónál többet ér.

Egyre kevesebben vannak, akik emlékeznek, akik átadhatják az utókornak a tudást, az emlékeket, a hagyományokat. Ezért is örülök, hogy rátaláltam a Magyar Csendőr Bajtársi Egyesületre, akiknek az általam megtalált összes relikviát átadhattam, felajánlhattam. Mert én megtehetem azt, hogy egy általam oly kedves ember, a Nagyapám által olyan emlékek maradjanak fent, ami kevés embernek adatik meg. Mert én lehetőséget kapok a megértésre. Fontosnak tartom, hogy a történetük fennmaradjon, ne vesszen el. Legnagyobb győzelem pedig az volna, ha a csendőrség újra előtérbe kerülne, elismerést kapna, és a csendőrség visszaállításra kerülhetne. Mert igenis szükség lenne rájuk! Ennek Nagyapám is biztosan nagyon örülne.

Vajon ha Nagyapám megélhette volna azt, hogy találkozzon, kapcsolatba lépjen a Magyar Csendőr Bajtársi Egyesülettel, a bajtársaival megnyílt volna? Mesélt volna? Megismerhettük volna az ő történetét? Az életét? Az életüket? Nem tudhatom, de bízom benne… Most pedig már sajnos nincs kitől kérdeznem.

De büszke vagyok Nagyapámra, aki az életét végig hűen eredeti hivatásához Híven, Becsülettel és Vitézül élte le!

Németh Zita
(Németh Ferenc unokája)