Kakastollasok
Az Alkotmánybíróság rehabilitálta a csendőrséget
Kevés magyar testületre szórtak annyi rosszindulatú rágalmat és részesítettek annyi üldöztetésben hazánk szovjet rabságba esése után, mint a csendőrség és annak volt tagjai. Az 1945-ben hazatért moszkovita vezetők és azok szolgalelkű kiszolgálói a csendőrséget egyszerűen kollektíve bűnösnek mondták ki a zsidók deportálásában, és más atrocitásokkal is vádolták a testületet, többnyire teljesen alaptalanul. Ezen az alapon azután internálták vagy börtönbe vetették a volt csendőröket, egyéni magatartásukra való tekintet nélkül, sokat halálra kínoztak, a szerencsésebbek közül a legtöbb a hazátlanságot volt kénytelen választani, hogy puszta életét megmentse.
A csendőrellenes kampány “jogalapját” a Miklós Béla-féle ideiglenes és valójában semmi legitimitással nem rendelkező kormány 1690/1945. M.E. sz. rendelete vetette meg azzal, hogy megállapította “a csendőrségnek, mint testületnek a felelősségét”, és ezen az alapon kimondta, hogy “a volt csendőrségi személyeknek és hozzátartozóiknak illetmény-, nyug- és kegydíj igénye megszűnik. ” Ez a példátlan kollektív jog¬fosztás évtizedekig érvényben maradt és azt még az ún. “szabad, független és demokratikus jogállam” Magyar Köztársaság minisztertanácsának 89/1990. (V.l.) sz.rendelete is megerősítette.
A jogfosztott volt csendőrök, a közelmúltban az Alkotmánybírósághoz fordultak nyugdíjjogosultságukat illetően és az Alkotmánybíróság becsületére legyen mondva - és ezt őszinte örömmel és nagyrabecsüléssel jelentjük ki, különösen, mert a múltban ismételten volt alkalmunk az Alkotmánybíróság döntéseit élesen bírálni - , hogy a Magyar Közlöny ez évi augusztus 28.-i számában közzétett 44/1991. (VIII. 28.) AB határozatával a sérelmezett 89/1990. (V.l.) MT rendelet idevágó szakaszát alkotmányellenesnek nyilvánította és azt visszamenő hatállyal megsemmisítette. (A korábbi 1690/1945. M.E. sz. rendelet ugyanis időközben hatályát vesztette.)
Dr. Zlinszky János alkotmánybíró véleménye tömören fogalmazza meg az igazságot a csendőrség történelmi szerepét és a kollektív felelősségre vonatkozó vádakat illetően:
“Minden modem jogrendben és Magyarországon is általános jogelvként érvényesül, hogy a szankcióval sújtani rendelt cselekményt vagy mulasztást az elkövetéskor hatályos jogszabályok szerint kell elbírálni. Ugyancsak általános jogelv a kollektív szankció alkalmazásának tilalma. E jogelveket csak kevés, indokolt kivétel töri át.
Az 1690/1945. M. E. rendelet nem cselekményt vagy mulasztást rendelt szankcionálni, hanem pusztán azt a tényt, hogy valaki csendőr volt. A szankciók, az illetmény, nyug- és kegydíj igény megszűnése minden volt csendőrségi személyt és hozzátartozóit érintették egyéni vizsgálat és elbírálás nélkül. A rendelet 1. szakasz (1) bekezdése a csendőrségnek, mint testületnek a felelősségét állapította meg. Vizsgálandó tehát hogy indokolt volt-e a fenti két jogelv áttörése, megalapozott volt-e a kivételes szabályozási mód.
A csendőrséget a közbiztonsági szolgálat szervezéséről szóló 1881:III. törvénycikk hozta létre közbiztonsági szolgálat ellátására a városi rendőrségtől eltérő, vidéki illetékességgel. A csendőrség testületét az 1922:VII. törvénycikk a belügyminiszter kizárólagos alárendeltségébe utalta. A csendőrségen belül, illetve annak testületén kívül az általános feladatoktól eltérő csendőri kötelékek felállítására is sor került, például a hadseregen belüli rendészeti szolgálat ellátása a tábori csendőrség feladata volt.
A csendőrség tagjai sorába lépő személyek a testület törvényben lefektetett célkitűzéseiből nem következtethettek arra, hogy ott bűncselekményeknek minősülő cselekményeket kell majd elkövetniük feladatuk teljesítése során.
A testület soraiban elkövetett cselekmények miatt felelősség nem terheli azokat, akiknek nem volt tudomásuk a szervezet cselekményeiről, valamint akiket állami kényszerrel soroztak be, hacsak nem vettek részt személyesen a szervezet tagjaként szankcionálandó cselekmények elkövetésében... Nem állapítható meg, hogy a csendőrség minden tagja tudott, vagy teljes bizonyossággal tudhatott olyan, a szervezet egyes alakulatai vagy más csendőr testületek által elkövetett cselekményekről, amelyekre tekintettel a rendelet a szankciót elrendelte...
A fentiek alapján megállapítható, hogy az 1690/1945. M.E. rendeletnek az illetmény, nyug- és kegydíj igény megszűnésére és a mentesülésre vonatkozó rendelkezései a jogszabály megalkotása¬kor is a magyar jogrend alapvető elveibe ütköztek. ”
A fentiekhez még azt szeretnénk hozzáfűzni, hogy mi azt sem fogadjuk el, hogy a csendőrségnek azok a tagjai, akik a zsidók deportálásában tevékenyen részt vettek, “bűncselekménynek minősülő cselekményeket” követtek el. Háború volt, a Vörös Hadsereg már megközelítette országunk határait. Az ország német katonai megszállás alatt állt, voltaképpen a Gestapo rendelkezett a magyar közbiztonsági szervekkel. Ha valamelyik csendőr megtagadta volna a parancsot, főbelőtték volna, vagy a legjobb esetben őt is bevágták volna a deportáltak közé. A deportálások azonban mindenképpen folytak volna tovább, hiszen éppen elég német megszálló erő volt ehhez jelen hazánkban. Azonkívül senki sem tudta, milyen sors vár a deportáltakra, sokat közülük csak munkára vittek és ezek haza is tértek.
Forrás: Nemzeti Újság 1991. szeptember
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
A m. kir. csendőrség és tagjainak jogi helyzete az ezredfordulón
Az 1960 előtt kibocsátott kormányszintű jogszabályok rendezéséről szóló 86/1987. (XII.29.) MT rendelet a jövőre szóló hatállyal hatályon kívül helyezte az 1690/1945.ME. rendeletet, nem érintve a rendelet korabeli joghatásait. A 44/1991. (VIII. 28.) AB alkotmánybírósági határozat indokolása annak bizonyos részeit alkotmányellenesnek minősítette (hatásköre csak a hatályos jogszabályok megítélésére jogosítja), nem térve ki magának a feloszlatásnak a minősítésére.
A 112/1991. (IX. 2.) Korm. Rendelet a volt közszolgálati alkalmazottakat érintő nyugdíjjogi hátrányok enyhítéséről; a 93/1990. (XI. 21.) Korm. Rendelet az 1945 és 1963 között törvénysértő módon elítéltek, az 1956-os forradalommal és szabadságharccal összefüggésben elítéltek, valamint a korábbi nyugdíjcsökkentés megszüntetéséről, továbbá az egyes személyes szabadságot korlátozó intézkedések hatálya alatt állt személyek társadalombiztosítási és munkajogi helyzetének rendezéséről; az 1992 évi XXXII. tv. az életüktől és szabadságuktól politikai okok miatt megfosztottak kárpótlásáról, jelentősen orvosolta a volt csendőrök sérelmeit. Helyreállította nyugdíjjogosultságukat (de csak 6 hónapra visszamenőleg), és intézkedett igen mérsékelt kárpótlásukról.
A teljes rehabilitáció azonban elmaradt, a népbírósági jog alapján elítéltek elítélését máig sem nyilvánították semmissé a törvény erejével, az egyéni jogorvoslat útján való felmentés pedig igen körülményes, költséges, többnyire lehetetlen ezekben az ügyekben. Továbbá, a jelenlegi törvények nem adnak lehetőséget arra, hogy egy korábban befejezett, fellebbezéssel már nem támadható, ezért jogerős bírósági határozat alapját képező eredeti történeti tényállás felülvizsgálható legyen, még akkor sem, ha az nyilvánvalóan koncepciós célból, koholt vádakon alapult.
A csendőrség érdemeit, alkotmányos szerepét, feloszlatásának megítélését mindeddig szó nélkül hagyta a hivatalosság.
dr. Zétényi Zsolt, 2015. április 22.